Idézetek

Tartalom

A kőfaragó

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével.

Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun, és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőnél előkelőbb látogatók. "Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!" - gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módján tengetnie az életét.

Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt. Egyszerre pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. "Milyen hatalmas az a hivatalnok" - gondolta. "Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!"

Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték és a nép reszketett tőle és gyűlölte és földig hajolt előtte, amerre csak járt. A nyári nap forrón tűzött, és a hivatalnok iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. "Milyen hatalmas a nap!" - gondolta. "Bárcsak nap lehetnék!"

Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá. Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és a föld közé, így a nap sokat veszített erejéből. "Milyen hatalmas az a viharfelhő" - gondolta. "Bárcsak viharfelhő lehetnék!"

Ezután felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az. "Milyen hatalmas a szél!" - gondolta. "Bárcsak szél lehetnék!"

Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csak állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az. "Milyen hatalmas ez a szikla!" - gondolta. "Bárcsak kőszikla lehetnék!"

Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon. Ahogyan ott állt, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját, és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. "Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál?" - kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Kínai mese

Átvétel Benjamin Hoff: Micimackó és a taó című kötetéből (Kiss Marianne fordítása)

A. A. Milne: A mormota és a doktor

A szarkaláb- és muskátliágyakban élt
Egy mormota boldogan, s mitől sem félt,
Csak egész nap nézte, míly gyönyörű szép
A muskátli /piros/, s a szarkaláb /kék/.

Egy doktor jött gyorsan a kertek alá
S szólt: "Hisz Ön ágyban van! Mondja csak: á!
Csúnya a torka, s a nyelve se szép,
Önnek már krizantém kellene rég."

Mormota nézte a kertet és szólt:
"Akárhogy próbáltam, semmise volt
Nekem oly kellemes, kedves és szép,
Mint a muskátli /piros/, és a szarkaláb /kék/."

A doktor csak legyintett: "Ennyi elég"
Mondta és szigorúan rázta fejét.
"Környezet kell ide és csend!"
S rögtön a krizantém-kertészhez ment.

A mormota feküdt s csak nézte, de szép
A muskátli /piros/, s a szarkaláb /kék/.
S tudta, hogy nem kell más neki csak épp'
Muskátli /piros/, és szarkaláb /kék/.

Már jött is a doktor és kiskocsin tolt 
Rengeteg krizantémtövet és szólt:
"Látja-e barátom? Ez ám a szép!
Nem a muskátli /piros/ és szarkaláb /kék/."

Az ágyat felásta, így hullott szét
A muskátli /piros/, s a szarkaláb /kék/,
S krizantém került be /sárga s fehér/,
"Így" - szólt a doktor -  "Ön száz évig él!"

A mormota sóhajtott s szólt: "A nagyok
Tudják, hogy mi kell, s én buta vagyok,
De énnekem semmise volt olyan szép,
Mint a muskátli /piros/ s a szarkaláb /kék/.

Eljött a doktor és mérte a hőt,
Pirulát rendelt és sok pihenőt,
És mondta: "Mily hatásos e lágy
Színekben pompázó krizantémágy!"

A mormota befordult, jobb ha kitér
A krizantém-szín elől /sárga s fehér/
"Istenem" - gondolta - "lehet-e még
Muskátli /piros/ és szarkaláb /kék/?"

A doktor meg kiáltott: "Rohama van!
Tejet és tormát, mit orvosi tan
Javallt, hogy elűzze róla a bajt.
S jót tesz a krizantém környezet majd."

A mormota lehunyta szemét és szólt:
"Aludni szeretnék mostan egy sort,
hátha az álmomban visszajön még
A muskátli /piros/ s a szarkaláb /kék/."

A doktor ült vígan a kert közepén,
Mondván: "Úgy nem érti senki, mint én
Az ilyen esetet. Már javul is!
S ez a sok krizantém mily csuda friss."

A mormota húnyt szeme kicsukta rég
A krizanté sárga és fehér színét,
S boldogan fekszik, mert szívében ég
A muskátli /piros/ s a szarkaláb /kék/.

Nénikénk azt mondja ezért van hát,
Hogy krizantémágyban ki mormotát lát,
Úgy fogja találni máig is még, 
Szundikál, s mancsával fogja szemét.

M. Scott Peck: A RABBI AJÁNDÉKA

Az alábbi anekdota valóságtartalmáról csak annyit tudni, amennyit egy anekdotáéról általában lehet. Jellemző módon sok változatban kering. Szintén jellemző, hogy az alább előadandó változat forrása homályba vész. Nem emlékszem, hogy hallottam-e, vagy inkább olvastam valahol, s hogy mikor és hol ismertem meg. A tetejébe már azt sem tudnám megmondani, hogy én magam mit ferdítettem rajta. Csak annyi bizonyos, hogy a címével együtt ismertem meg, ez pedig így hangzik: "A rabbi ajándéka".

Szerepel a történetben egy kolostor, melyre nehéz idők jártak. A valaha hatalmas szerzetesrend a tizenhetedik-tizennyolcadik század meg-megújuló szerzetesellenes mozgalmai és a tizenkilencedik század fokozódó elvilágiasodása nyomán sorra elvesztette fiókintézményeit, s tagsága oly mértékben megfogyatkozott, hogy végül csak öt barát maradt a lepusztult anyakolostorban: az apát és négy társa, valamennyien hetven év fölöttiek. A rend vitathatatlanul kihalásra ítéltetett.

A monostort környező sűrű erdőben megbújt egy kis kunyhó, amelybe időnként a közeli városban működő rabbi húzódott vissza egy kis remeteéletet élni. Az imádságban és elmélkedésben töltött sok-sok év során az öreg szerzetesekben kifejlődött egyfajta hatodik érzék, úgyhogy azonnal tudták, mikor vonul remetelakába a rabbi.

- Itt a rabbi, megint az erdőbe jött a rabbi - adták tovább egymásnak ilyenkor suttogva a hírt. Egyszer aztán a rendje haldoklása miatt emésztődő apátnak eszébe jutott, hogy ellátogat a kalyibába, s megkérdezi a rabbit, nem tudna -e egész véletlenül valami tanácsot adni, hogy miként menthetnék meg a kolostort az elnéptelenedéstől.

A rabbi szívesen fogadta a rendfőnököt, mikor azonban jövetele céljára tért, csak sajnálkozni tudott vele.

- Magam is hasonló cipőben járok - bizonygatta. - Ugyanez a helyzet a városban is . Jóformán senki sem jön már a zsinagógába.

Így hát az agg apát meg a vén rabbi együtt siránkozott. Azután felolvastak néhány verset a Tórából, és csendben magvas eszméket cseréltek. Elérkezett az idő, hogy a vendég távozzék. A két öreg megölelte egymást.

- Csodálatos, hogy annyi év után végre találkoztunk - sóhajtotta az apát -, de még mindig nem sikerült választ kapnom a kérdésemre. Nem tudna esetleg valami tanáccsal szolgálni, hogy mi módon segíthetnék halódó rendemen?

- Sajnos, nem - felelte a rabbi. - Csupán annyit mondhatok, hogy a Messiás önök közt van.

Amint az apát visszatért a kolostorba, rendtársai köré gyűltek

- No, segített valamit a rabbi?

- Nem tudott - horgasztotta le a fejét az idős szerzetes. - Csak sírtunk és a Tórát olvasgattuk. Mindössze annyit mondott, amikor már indulófélben voltam ... nos, elég talányos dolog, szóval annyit mondott, hogy a Messiás köztünk van. Fogalmam sincs, hogy értette ezt.

A következő napokban, hetekben és hónapokban az öreg szerzetesek egyre azon rágódtak, vajon jelentenek-e valamit a rabbi szavai. A Messiás itt, közöttünk? Netán a kolostor valamelyik lakójára gondolt? Ha igen, akkor melyikre? Esetleg az apát úrra? Igen, ha személy szerint valakire célzott, akkor valószínűleg a mi tisztelendő atyánkra. Hiszen ő a vezetőnk immáron több mint egy emberöltő óta. Másfelől persze nem elképzelhetetlen, hogy Tamás testvérre. Tamás testvér tényleg szent ember. Mindannyian tudjuk, hogy Tamás a szívében hordja a fényt. Ezzel szemben Elred testvér szóba sem jöhet! Ez az lred egyre bogarasabb. Ámbár ha jobban meggondoljuk, még ha mindenkinek tüske is az oldalában, de csakugyan, Elrednek szinte mindig igaza van. Sokszor nagyon is igaza. Talán a rabbi kijelentése mégis rá vonatkozik. Na de Fülöp testvérre semmiképpen sem. Fülöp olyan visszahúzódó, teljesen jelentéktelen alak. Az viszont tény, hogy valami rejtélyes adottság révén mindig ott terem, ahol szükség van rá. Mintegy varázsütésre megjelenik az ember mellett. Igen, talán Fülöp a Messiás. Rám ugyebár nem gondolhatott a rabbi, nem, az kizárt dolog, hogy pont rám, egy ilyen hétköznapi emberre. Na és ha mégis? Ha mondjuk tényleg én vagyok a Messiás? Ó, nem? Istenem, ugye nem lehetek ennyire fontos a számodra?

Így merengtek mind magukban, s ki-ki kezdett megkülönböztetett tisztelettel bánni a többiekkel, hiszen nem lehetetlen, hogy valamelyik társa a Megváltó. És mivel végül is az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy saját maga az, hát ettől fogva mindegyikük önmagára is rendkívüli tisztelettel tekintett.

Lévén, hogy a rendházat gyönyörű erdőség övezte, egyszer-egyszer továbbra is előfordult, hogy az emberek ellátogattak a kolostorhoz, hogy meguzsonnázzanak az előtte elterülő kis gyepes térségen, felfedezték a körülötte kanyargó szűk ösvényeket, hébe-hóba még az omladozó kápolnába is benéztek, s kedvük támadt egy kis elmélkedésre. Eközben - anélkül, hogy a tudatára ébredtek volna - megfogta őket a sajátos atmoszféra, a rendkívüli tisztelet, amely most az öt öreg szerzetest kezdte körülvenni, s mintha belőlük sugározva áthatotta volna az egész épület levegőjét. Megmagyarázhatatlan, már-már ellenállhatatlan vonzerő áradt a falakból. Az alkalmi kirándulók önkéntelenül kezdtek gyakrabban piknikezni, játszani, imádkozni a kolostornál. Kezdték magukkal hozni a barátaikat is, hogy megmutassák nekik ezt a különleges helyet. A barátaikkal azután eljöttek azok barátai is.

Így történt, hogy valamelyik fiatalember, aki ellátogatott a kolostorhoz, egyre többet és többet beszélgetett az öreg szerzetesekkel. Egy idő múlva megkérdezte, nem csatlakozhatna-e hozzájuk Aztán követte még egy. És még egy. Néhány év alatt a kolostor újból virágzó rendházzá s a rabbi ajándéka jóvoltából az egész ország pezsgő szellemi és lelki központjává vált.

(Erőleves a léleknek 2. kötet)

Mese a rossz természetű fiúról

Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, hogy ahányszor elveszti a türelmét, vagy összevész valakivel, verjen be egy szöget a kerítésbe. Az első nap 37 szöget vert be. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött, hogy sokkal egyszerűbb uralkodni az indulatain, mint szögeket verni a kerítésbe.

Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak már egy szöget se kellett bevernie. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert a kerítésbe. Az apja ekkor azt mondta neki, hogy minden nap, amikor nem veszti el a türelmét és nem vész össze senkivel, húzzon ki egy szöget a kerítésből.

Teltek a napok, és a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte fiát a kerítéshez és így szólt: "Fiam, szépen viselkedtél. De nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben; soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha megbántasz valakit, megsebzed - ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad. A szóbeli sértés is olyan fájdalmat okoz, mint a fizikai. A barátok becses kincsek, akik bátorítanak, megnevettetnek minket. Készek meghallgatni. Készek meghallgatni, mikor szükséged van rá, támogatnak és feltárják neked szívüket.

Kínai bölcsesség

Aki másokat ismer, okos,
Aki magát ismeri, bölcs.
Aki másokat legyőz, erős,
Aki magát legyőzi, hős.

A SZÁZ FŐS FALU

Ha az egész Föld lakosságát egy 100 fős kis faluvá kicsinyítenénk úgy,
hogy közben megtartjuk a jelenlegi szociológiai arányokat,
akkor ez a száz lelket számláló falu így nézne ki:
57 ázsiai, 21 európai, 14 amerikai, 8 afrikai;
52 nő, 48 férfi;
70 szinesbőrű, 30 fehérbőrű;
70 nem keresztyén, 30 keresztyén;
89 heteroszexuális, 11 homoszexuális.

Hat ember kezében lenne a világ vagyonának 59 %-a, és mind a hatan az Egyesült Államokban élnének.

80 hajléktalan, 70 analfabéta, 50 ember szenvedne alultápláltságban, egy éppen haldokolna, egy pedig épp most születne;
egy embernek lenne számítógépe;
egy, igen csak egy valakinek lenne diplomája.

Gondolkodj még egy kicsit a következőkön:
Ha ma reggel úgy ébredtél föl, hogy inkább egészségesnek mondhatod magad, mint betegnek, akkor sokkal, de sokkal szerencsésebb vagy, mint azok a milliók, akik nem fogják megérni a következő hetet.
Ha még nem kerültél háborús veszélybe, egy börtöncella magányába, kínzások agóniájába, vagy az éhínség gyötrelmeibe, akkor újabb 500 millió embernél mondhatod magad szerencsésebbnek.
Ha elmehetsz úgy a templomba, imaházba, hogy közben nem kell tartanod fenyegetéstől, letartóztatástól, kínzásoktól, vagy meggyilkolástól, akkor még három milliárd embernél vagy szerencsésebb.
Ha van a hűtőszekrényedben étel, van ruhád, amit felvegyél, van tető a fejed fölött, akkor gazdagabb vagy, mint a Föld lakosságának 75 %-a.
Ha van pénzed a bankban, vagy a pénztárcádban, esetleg néhány apró a perselyben, akkor abba a 8 %-ba tartozol, akik jól élnek.
Ha a szüleid még élnek, és még együtt vannak, akkor valóban egy ritka és kivételes helyzetben vagy, még az Egyesült Államok és Kanada tekintetében is

Ha el tudtad olvasni ezt az üzenetet, akkor tekintsd magad kétszeresen is áldottnak, mert egyrészt valaki gondolt rád, másrészt, mert nem tartozol azon kétmilliárd ember közé, akik nem tudnak olvasni.

(kör e-mail a barátság hete alkalmából, 2001.)

HAMVAS BÉLA: REGGELI FELJEGYZÉS

(Mialatt az ember a mólón ül, lábát a víz fölé lógatja, s a tengerben a halakat nézi)

Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: Északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. - Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni.

A különbség lényeges. A kezdeményt északon az embernek kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek.

Aki délre jön, jól gondolja meg, tevékenységét fel kell adnia és magát el kell engednie. Megrögzött hyperboreusnak (északinak - a szerk.) nehéz. Nehéz, hogy ami benne a legerősebb, azt kell kikapcsolnia. Sokan ki se bírják. A metamorfózis (átváltozás a szerk.) e fajtájától megbetegszenek. A betegség neve: unalom.

A szellemi ember a metamorfózisra különösen érzékeny. Éppen ezért, amikor Delet eléri, a határkő mellé ásson gödröt, tegye bele Énjét. Ha fél, hogy valaki ellopja, tegye melléje névjegyét, vagy csomagolja papírba és jelölje meg nevének kezdőbetűivel, aztán nyomtassa le kővel. Visszatértében újra vegye ki és tegye helyére. Ha a szertartást megteszi, meglátja, hogy Én nélkül is egészen jól meg lehet élni.

Az első tapasztalat, amit az ember tesz, hogy a vagyok eltűnt. Kék ég van, napfény van, meleg van, szél van, sós víz van, hajó van, zaj van. És ez a sok van úgy egyszerűsíthető, hogy istenek vannak. Az embernek semmi dolga. A legfontosabbat, azt, hogy van, az istenek elvégzik helyette. Az ember nem csinál semmit. És mert nem csinál semmit, nem fárad el. Ezért alszik az ember délen olyan jól.

A másik tapasztalat, hogy egyszerre elkezd nem sietni. Semmi sem sürgős. Minél lassabban és minél kevesebbet. A déli ember úgy él, mintha állandóan szabadságon lenne. Az ember észreveszi, hogy az Én, aki állandóan kergette, nincs. Megnyugszik, és attól a pillanattól kezdve mindenre ráér.

A harmadik tapasztalat a legfontosabb. Nem kell gondolkoznia. Ha mindenáron akar, lehet. De nem muszáj és teljesen fölösleges. Gondolkozom, tehát vagyok? Ezt az északi ember találta ki. Egyáltalában nincs így. Nem gondolkozom, mégis egészen jól megvagyok. Sőt nem is vagyok. Az istenek vannak és én itt csak lopom a napot. Sőt, nem is én, hanem valaki, aki könnyebb, világosabb, nyugodtabb, mint az Én, aki nyugodtan és szabadon lebeg a világban.

Gondolkozás helyett Délen az embernek a dolgok eszébe jutnak. Csak úgy, minden különösebb erőfeszítés nélkül, sőt, minél kisebb az erőfeszítés, annál inkább. Íme, most is mi jutott eszembe.

Tegyük fel, hogy két nép egymással háborúba keveredik. Nem ritkaság, a történet hoz fel rá néhány példát. A bolondok egymásnak rohannak és ezerszámra halomra gyilkolják egymást. Amivel azt érik el, hogy a másik mindig dühösebb, és ha le is győzik, bosszút esküszik. Erőt gyűjt, néhány év múlva újra megrohanja a másikat, és akkor esetleg ő győz. Most az egész kezdődik elölről.

Ha véletlenül valakivel háborúba keverednék, első dolgom lenne: azonnal, a legmegalázóbb feltételekkel is, haladék nélkül békét kötni. Ígéretet tennék, hogy harminc éven keresztül az illető nép rabszolgája leszek. Minden erőmmel az ő javát fogom szolgálni. Vasútaimon neki szállítanám azt, amit földem terem, Hajóimmal neki vinném a távoli földek nagy kincseit. Sok fűszert, édességet, selymet, aranyat, drágakövet, mind, mind neki adnám. Saját népeimről még az inget is leszedném s azt is odaadnám. Irgalmatlan lennék. Úgy elhalmoznám földi javakkal, hogy nem is érne másra rá, csak dőzsölésre. Hizlalnám, tömném, dicsérném. Ami gyümölcs, hal, hús, vad, rizs, gyapjú, kávé van a földön, mind eléje szórnám.

Százat egy ellen, hogy az a nép harminc évet sem bírna ki. Úgy meghízna, annyira ellustulna, olyan léha, buta, hájas, aluszékony lenne, hogy nem is kellene hadjáratot indítani ellene. Ha fegyverrel győzném le, megerősíteném, mert növelném benne az elégtétel ösztönét. S a jólétbe eddig még minden nép belehalt.

Ilyesmi jutott az eszembe. Nem tudom, helyes, vagy helytelen, nem is gondolkozom rajta.

(Hamvas Béla: 5. Babérliget könyv Életünk Könyvek 1993)

Richard Bach: Illúziók (részlet)

Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.

A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszak - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.

A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.

Végül azonban az egyik lény így szólt: "Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba."

A többi lény kinevette, és azt mondták: "Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, melyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"

De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.

Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.

Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: "Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"

És a sodródó így szólott: "Dehogy vagyok és Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland."

Richard Bach: Illúziók egy vonakodó Messiás kalandjai - Édesvíz kiadó Budapest 1992

MARCUS AURELIUS ELMÉLKEDÉSEI

(Európa könyvkiadó, Budapest, 1975, fordította Huszti József)

Marcus Aurelius negyvenéves korától csaknem két évtizeden át, 161 és 180 között állt a római birodalom élén, és már az ókorban a jó császár eszményképe lett, serege csodatevőnek tartotta, halála után egy-két évszázaddal képét házi oltárokon tisztelték, álombeli jóslatokat vártak és kaptak tőle, az újkorban pedig uralkodását egy örök utópia - a legkiválóbb ember uralma - rövid megvalósulásának tekintették. A filozófus - császár uralkodásának nagyobbik részét táborban töltötte, ott is halt meg, a dunai határok védelméért folyó háborúban, Bécsben, vagy Mitrovicában. 170-174, majd 177-180 között Pannóniában írta az Elmélkedések-ben összegyűjtött feljegyzéseket.

Első Könyv, részletek

1. Verus nagyatyám a nemes jellem és higgadtság példája volt.
2. Atyám, hallomásom és emlékeim szerint, maga volt a szerénység és férfiasság.
3. Anyámtól tanultam az istenfélelmet, a jótékonyságot, a tartózkodást nemcsak a rossz elkövetésétől, hanem még a gondolatától is, továbbá a pazarló életmódtól olyannyira elütő egyszerű életet.
4. Dédatyámnak köszönhetem, hogy nem kellett nyilvános iskolákba járnom, hanem otthon élvezhettem kitűnő mesterek tanítását; és hogy megtanultam: ilyen dolgokban nem szabad garasoskodni.
5. Nevelőmtől tanultam, hogy a cirkuszban sem a zöldek, sem a kékek, sem a kerekpajzsúak, sem a hosszúpajzsúak pártjához ne csatlakozzam; hogy kitartó és kevéssel beérő legyek; hogy magam végezzem el a munkámat, és ne markoljak egyszerre sokat; hogy a besúgással szemben tartózkodóan viselkedjem.
6. Diognetos óvott a hiú törtetéstől, a varázslók és szemfényvesztők - ráolvasásokról, szelleműzésről szóló - fecsegéseinek hitelétől, fürjek hízlalásától, és minden ilyen kedvteléstől. Ő tanított az őszinte beszéd eltűrésére, ő szoktatott bölcselkedésre, ő íratott velem már gyermekkoromban filozófiai párbeszédeket.
7. Rusticus gyökereztette meg bennem a meggyőződést, hogy jellememet javítanom, gondoznom kell; ő óvott attól, hogy hiú elméletekről firkáljak, hogy erkölcsi prédikációkat tartsak, hogy páváskodjam. Ő intett, hogy leveleimet keresetlenül írjam, hogy bántalmazóimmal és az ellenem vétőkkel, mihelyt közeledni akarnak hozzám, engedékenyen viselkedjem; hogy figyelmesen olvassak és ne érjem be a felületes megértéssel; hogy a nagyhangúak ne vegyenek le egykönnyen a lábamról.
8. Apolloniustól tanultam, hogy gondolkodásom szabad, körültekintő, de azért határozott legyen, hogy egy pillanatig se nézzek más vezércsillagra, mint az észre, hogy lelkem egyensúlyát mindig megtartsam: heves fájdalmak közepette, gyermekem elvesztésekor, hosszú betegségben. Rajta, mint élő példán, világosan megfigyelhettem, hogy ugyanaz az ember lehet nagyon erős akaratú és mégis elnéző. Tőle tanultam meg, hogyan kell barátainktól az úgynevezett szívességeket elfogadnunk, anélkül, hogy akár megalázkodnánk, akár semmibevevésükkel figyelmetlenek volnánk.
9. Sextus jóindulatot csöpögtetett belém; példát mutatott, hogyan kell a háznépet atyai jóindulattal kormányoznom; fogalmat adott róla, miként kell a természetnek megfelelően élnem. Példát adott a bogaras és hebehurgya emberek iránti türelmességre, a mindenkihez való nyájasságra, olyannyira, hogy amit mondott, minden hízelgésnél kellemesebb, mégis a legnagyobb mértékben tiszteletet parancsoló volt. Soha sem harag, sem más szenvedély fellobbanását nem észleltem nála: egyszerre tudott teljesen szenvedélytelen és gyengéden barátságos lenni. A dicséretet nem vetette meg, ha nem volt lármás. Nagy tudományát nem fitogtatta.
10. Alexandros grammaticus maga volt a kíméletesség. Sohasem kifogásolta, ha valaki előadásában idegenszerű, nyelvileg fonák, vagy hibás fordulatot használt, valami alkalmas módon, közvetve sugalmazta a megfelelő kifejezést.
11. Fronto magyarázataiból értettem meg, hogy az önkényuralomnak velejárója az irigység, a ravaszság, a színlelés, továbbá, hogy a mi úgynevezett előkelő embereink mennyire szeretetlenek.
12. Alexandros, a platonista filozófus tanította, hogy kényszerűség nélkül senkinek se mondjam, levélben se írjam: "Nincs időm." Bokros teendőimet se hozzam fel ürügyül, hogy ezzel a módszerrel következetesen elhárítsam magamtól az emberi együttélés szülte kötelességeket.
13. Catullus buzdított, hogy barátom szemrehányó panaszát, még ha történetesen alaptalan volna is, ne vegyem közönyösen, hanem inkább kíséreljem meg a régi bizalmas viszony helyreállítását. Intett, hogy tanítóimat melegen dicsérjem, és hogy gyermekeimet igaz szívvel szeressem.
14. Severus testvérem példát adott, hogy szeressem hozzátartozóimat, szeressem az igazságot, szeressem az igazságosságot. Ő adott fogalmat arról, mi a jogegyenlőségre felépített állam, amelyet az egyenlő elbánás és a szólásszabadság elve alapján kormányoznak, mit jelent az az uralom, amely az alattvalók szabadságát mindenek fölé helyezi.
15. Maximusnál megfigyeltem az önuralmat, a feltétlen állhatatosságot, a jó kedélyt betegségben és más, nehéz viszonyok között, hogy jellemében szerencsésen keveredik a szelídség és a nemesség, hogy a rászabott munkát zúgolódás nélkül elvégzi. Jóságos, megbocsátó, őszinte volt, s természet adta egyenesség sugárzott róla, nem pedig kényszeredett önfegyelmezés. Senkinek nem támadt az a gondolata, hogy lenézi, viszont senki sem merte magát derekabbnak tartani nála. A tréfálkozásban mindig eltalálta a helyes mértéket.
16. Atyámnál megfigyeltem szelídségét és érett megfontolással formált ítéletéhez való állhatatos ragaszkodását. Az úgynevezett kitüntetések iránt érzéketlen volt, szerette a munkát, mégpedig kitartással, a köz javát szolgálni tudók véleményét készséggel meghallgatta, mindenkivel következetesen, érdeme szerint bánt el, s nagy tapasztalata volt annak az elbírálásában, hol van szükség nekifeszülésre, hol a gyeplők lazítására. Zajos helyeslés, vagy hízelgés egyáltalán nem ért fel hozzá. Az állam fontos érdekein gonddal őrködött, a közjavakkal takarékosan sáfárkodott, s e tekintetben türelemmel nézett szembe a kifogásokkal. Az isteneket babona nélkül tisztelte, s az emberek kegyét sem kereste népszerűség hajhászásával, tetszelgéssel, vagy a tömeg legyezgetésével, hanem mindenben józan, elvhű volt - sohasem izléstelen, vagy új után kapkodó.
17. Az isteneknek köszönöm, hogy jó nagyatyáim, jó szüleim, jó nőtestvéreim, jó tanítóim, jó háznépem, rokonaim, s szinte kizárólag jó barátaim voltak. Övék a hála, hogy közülük senki ellen nem vétkeztem, bár a hajlandóságom megvolt rá, hogy alkalomadtán ilyesfélét is elkövessek. Ők rendeltek olyan atya irányítása alá, aki a gőg csíráját is ki akarta irtani belőlem, és rávezetett arra a meggyőződésre, hogy császári udvarban is lehet lándzsás testőrök, ragyogó ruhák, fáklyák, szobrok és más ilyen hiúság nélkül élnem, hogy lehetséges majdnem magánember életet élnem anélkül, hogy azért az államügyek legfőbb intézésében a kelleténél kevesebb méltóságot vagy tetterőt tanúsítanék. Mert mindehhez az istenek segítsége és szerencse szükséges

Írtam a quádok földjén, a Garam mentén.

KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA (részletek)

MIRE TANÍTANAK A VADLUDAK?

(tények, amelyeknek talán nem vagyunk tudatában)

(Angeles Arrien nyomán)

1. tény

Minden egyes madár szárnycsapása a következő madár számára olyan légmozgást teremt, amely emelő hatású.

A "V" alakban való repülés az egyedül való repüléshez képest a csapat repülési kapacitását 71 %-kal növeli.

Tanulság: azok az emberek, akik egy irányban haladnak és az együttlét érzését osztják meg egymással, gyorsabban és könnyebben jutnak el céljaikhoz, mivel egymás "emelő" hatását használják.

2. tény

Ha egy vadlúd kiesik a csapatból, azonnal megérzi a légellenállást és gyorsan visszatér a helyére, hogy újra támaszkodhasson a többiek szárnycsapásának erejére.

Tanulság: ha csak annyira vagyunk értelmesek, mint a vadludak, együtt maradunk a csapattal, azokkal, akik tudják, merre megyünk, elfogadjuk a segítségüket és magunk is segítséget adunk másoknak.

3. tény

Ha a vezérlúd elfárad, hátramegy és egy másik lúd veszi át a helyét az élen.

Tanulság: kifizetődő a nehéz feladatokban váltani és megosztani a vezetést. Az emberek, akár a ludak, erősen függenek egymás készségeitől és képességeitől, és külön-külön birtokosai tehetségnek, erőnek, amit a bennszülött kultúrák úgy neveznek: jó, igaz és szép.

4. tény

A vadludak a csapatban hangos gágogással bátorítják az elől haladókat a sebesség fenntartására.

Tanulság: biztosnak kell lennünk abban, hogy a gágogás ott hátul bátorítás és nem valami más. Ahol a különleges teljesítményt jutalmazzák, a produkció sokkal magasabb. A gágogás minősége adja a bátrak erejét, hogy szívvel-lélekkel kiálljanak valami mellett.

5. tény

Ha egy ludat lelőnek, vagy beteg, vagy sebesült, ketten kiválnak a csapatból, hogy kövessék és segítsenek, ha lehet. Addig maradnak mellette, amíg újra repülni képes, vagy elpusztul. Azután visszatérnek a csapatukhoz, vagy egy másikhoz.

Tanulság: ha legalább annyi jó érzés van bennünk, mint a ludakban, kitartunk egymás mellett, nemcsak akkor, amikor erősek vagyunk, hanem a nehéz időkben is.

Csíkszentmihályi Mihály: FLOW - AZ ÁRAMLAT (részletek)

Miért van az, hogy tehetetlenebbül állunk szemben az élettel, mint kevésbé elkényeztetett őseink, pedig olyan lehetőségek állnak előttünk, melyekről ők nem is álmodhattak? A válasz világos: miközben az emberiség közös erőfeszítéssel ezerszeresére emelte anyagi jólétét, élményeinek tartalma nem sokban változott. ...

Ebből a siralmas helyzetből nincs kiút, hacsak a saját kezünkbe nem vesszük a dolgokat. Ha az értékek és intézmények rendszere már nem adja meg azt a támogatást, amit egykor képes volt nyújtani, minden embernek magának kell megtalálnia saját eszközeit, melyek segítségével életét értelmessé és kellemessé teheti. ...

Az egyénnek, hogy képes legyen felülemelkedni hétköznapi aggodalmain és félelmein, függetlenné kell válnia társadalmi környezetétől legalább olyan mértékig, hogy ne kizárólag ennek a környezetnek a jutalmai és büntetései irányítsák az életét. Hogy ilyen autonómiára tehessen szert, meg kell tanulnia, hogyan jutalmazza meg saját magát; ki kell fejlesztenie magában azt a képességet, hogy a külső körülményektől függetlenül élvezetet találjon valamiben és célokat tűzzön ki maga elé. Ez a feladat könnyebb is, nehezebb is, mint amilyennek első hallásra gondolnánk. Könnyebb, mert ez a képesség mindenkiben benne rejlik, és nehezebb, mert olyan önfegyelmet és kitartást igényel, amelyben egyetlen kor sem bővelkedett, különösen nem ez a mai. Ahhoz, hogy kontrollálni tudjuk tapasztalásainkat, drasztikusan változtatnunk kell gondolkodásmódunkon azzal kapcsolatban, hogy mit tekintünk fontosnak és mit nem. ...

Az elmúlt néhány ezer évben - az evolúcióban csak egy töredék pillanat - az emberiség hihetetlen eredményeket ért el a tudat differenciálódásában. Felismertük, hogy az emberi faj különbözik a lét összes többi formájától. Rájöttünk, hogy az emberi lények különálló individuumok. Feltaláltuk az absztrakciót és az elemzést azt a képességet, hogy elkülönítsük egymástól a dolgok különböző dimenzióit és az eseményeket. Ez a differenciálódás az, amely létrehozta a tudományt, a technikát és az emberiség eddig példa nélkül álló hatalmát, mellyel környezetét építeni vagy rombolni képes.

A komplexitás azonban nem csak differenciálódásból áll, hanem integrálódásból is. A következő évtizedek és évszázadok feladata lesz, hogy kiműveljük elménknek ezt az alulfejlett komponensét. Ahogy megtanultuk különválasztani magunkat egymástól és a környezetünktől, úgy meg kell tanulnunk, hogyan egyesüljünk a körülöttünk levő más létformákkal anélkül, hogy elvesztenénk saját, nehezen megszerzett individualitásunkat. A legígéretesebb reményünk talán annak felismerése lehet, hogy az egész világegyetem egyetlen, közös törvények alapján irányított rendszer, melynek figyelembevétele nélkül nem erőltethetjük rá álmainkat és vágyainkat a természetre. Ha felismerjük az emberi akarat határait, és elfogadjuk, hogy a világegyetem felett nem uralkodni kell, hanem együttműködni vele, akkor a száműzött vándor megkönnyebbülésével érhetünk haza. Ahogy az egyén céljai összeolvadnak az egyetemes áramlattal, az élet is értelmet nyer.

Csíkszentmihályi Mihály: FLOW Az áramlat A tökéletes élmény pszichológiája Akadémiai Kiadó, Budapest 1997. Fordította Legéndyné Szabó Edit. 39., 329., 330. oldal

Anthony de Mello: A SZÍV ÉBREDÉSE (részletek)

Annak a farmernak, aki kukoricájával rendszeresen az első helyezést érte el az állami vetőmag-kiállításon, az volt a szokása, hogy megosztotta szomszédaival a legjobb vetőmagkészletét. Amikor rákérdeztek, hogy miért teszi ezt, így válaszolt:

- Valójában önző érdekből. A szél ugyanis felkapja a virágport, és tábláról táblára hordja. Ha tehát a szomszédom hitványabb fajtát termeszt, az ő táblájáról érkező virágpor lerontaná az én állományomat is. Ezért nagy súlyt fektetek arra, hogy ők is a legjobb fajtát termesszék.

Mindazt, amit másoknak adsz, önmagadnak adod.

Egyszer a testrészeknek már nagyon elegük lett a gyomorból. Amiatt nehezteltek rá, hogy nekik kell ellátni élelemmel, miközben a gyomor semmi mást sem tesz, csak elnyeli munkájuk gyümölcsét. Ezért aztán elhatározták, hogy nem szállítanak többé élelmet a gyomornak. A kéz nem emelte fel a szájhoz a táplálékot. A fogak nem őrölték meg. A torok nem nyelte le. Azt remélték, hogy ez majd munkára készteti a gyomrot.

Ám csak azt érték el, hogy az egész test annyira legyengült, hogy közel került a halálhoz. Végül tehát azt a következtetést vonták le maguknak a történtekből, hogy amikor egymásért dolgoznak, valójában a saját jólétükért dolgoznak. (Menenius Agrippa nyomán).

Lehetetlen úgy segíteni másokon, hogy egyúttal önmagadon ne segíts, vagy megkárosítani másokat anélkül, hogy önmagadnak ne ártanál.

Naszreddin elégedetten dörmögött magában. Barátja megkérdezte tőle, hogy minek örül ennyire. Naszreddin ezt mondta:

- Az az ütődött Ahmed, ha csak találkozunk, állandóan a hátamat veregeti. Ma viszont egy rúd dinamitot rejtettem a kabátom alá, ha tehát most is hátba vág, menten lerepül a karja.

Azok, akik megpróbálnak tökéletesíteni a dolgokon, gyakran meglepően sikeresen rontanak a helyzeten.

Végül is a problémák megoldása nem a cselekvésben vagy a ráhagyásban, hanem a megértésben rejlik. Az igazi megértés megoldja a problémákat.

Egy pap az utcán séta közben megpillantott egy kisfiút, amint az ágaskodva és ugrálva próbált elérni egy kapucsengőt. A kissrác alacsony volt, a csengőt pedig hozzá képest túl magasra szerelték.

A pap odament tehát hozzá, és becsengetett helyette. Aztán mosolyogva a kisfiúhoz fordult, és megkérdezte:

- Na, mit csináljunk most?

- Fussunk, mint az őrültek - válaszolta a fiú.

A tanító egyszer megkérdezte kis tanítványait, hogy segítettek-e már és hogyan szerencsétlen állatokon. El is hangzott jó néhány szívszorító történet.

Amikor Tommyra került a sor, büszkén kivágta:

- Én egyszer belerúgtam egy fiúba, aki megrúgott egy kutyát.

Azt gondolod, ha háborút viselsz, nem lesz többé háború, ha erőszakhoz folyamodsz, majd az elvezet a szeretetre?

Ahogy a bankár kilépett a hivatalából, egy koldus meglátta és megszólította:

- Uram, tudna nekem tíz centet adni egy csésze kávéra?

A bankár megsajnálta az embert, mert sáros volt, ráadásul meglehetősen zavarodottnak is látszott. Így szólt hát hozzá:

- Itt van egy dollár. Fogja, és vegyen érte tíz csésze kávét!

Másnap a koldus ismét ott állt a hivatal lépcsőjén, s amikor a bankár kilépett az ajtón, a koldus pofonvágta.

- Hé! - kiáltotta a bankár. - Mit csinál, jó ember?

- Maga és az átkozott tíz csésze kávéja! Egész éjjel nem bírtam tőlük aludni.

Beismerem, hogy segítettem rajtad. Őszinte szívvel meg tudsz-e érte bocsátani, és el tudsz-e engedni engem?

Naszreddin egyszer pénzt kért egy gazdag embertől.

- Mire kell az neked?

- Elefántot akarok vásárolni.

- Ha nincs pénzed, miből fogod majd az elefántot eltartani?

- Pénzt kértem - mondta Naszreddin - nem tanácsot.

Volt egyszer egy fogadó, amelyet Ezüst Csillagnak hívtak. A tulajdonos minden tőle telhetőt elkövetett, hogy minél több vendéget csábítván nyereségessé tegye vállalkozását: a szállás kényelmes volt, a kiszolgálás szívélyes és az árak elfogadhatók, de mindhiába. Kétségbeesésében elhatározta, hogy kikéri egy bölcs tanácsát.

Miután a bölcs végighallgatta bánatos történetét, azt javasolta, hogy változtassa meg a fogadó nevét.

- Az lehetetlen - mondta a fogadós. - Nemzedékek óta Ezüst Csillag a neve, mindig is így ismerték az egész vidéken.

- Nem - állította a bölcs határozottan -, mostantól fogva Öt Harangnak fogod hívni, a bejárat fölé pedig felakasztasz hat harangot.

- Hat harangot? Ez aztán az abszurdum: Ugyan már minek tenném?

- Csak próbáld ki és meglátod - mosolygott a bölcs

Nos, a fogadós megpróbálta. És a következőket tapasztalta. Aki csak elment a fogadója mellett, mind betért, hogy felhívja egy hibára a figyelmét, gondolván, hogy előtte még senki más sem vette észre. Bent azután kellemesen érintette őket a szívélyes kiszolgálás, és ottmaradtak egy kis felüdülésre, megadván ezzel a fogadósnak azt az anyagi sikert, amit korábban hiába keresett.

Kevés dolog van, amiben nagyobb örömünket lelnénk, mint a mások hibáinak kijavításában.

A Mezőgazdasági Minisztérium elrendelte, hogy ki kell irtani a verebeket, mivel azok veszélyeztetik a gabonatermést.

Amikor a verebeket kiirtották, rovarok légiói ereszkedtek a termésre, melyeket korábban a verebek megettek, és kezdték azt pusztítani, mire a Mezőgazdasági Minisztérium költséges rovarölő szerekkel állt elő.

A szerek azonban megdrágították a terményből készült ételt. Azonkívül az egészségre is károsak voltak. Túl későn fedezték hát fel, hogy bár a verebek ugyan megdézsmálták a gabonát, mégis ők biztosították az egészséges és olcsó táplálékot.

A falusi asszony igencsak meglepődött, amikor egy meglehetősen jól öltözött idegen kopogtatott ajtaján és ennivalót kért.

- Sajnálom - mondta az asszony -, most éppen nincs itthon semmim.

- Ne is törődjön vele - válaszolta barátságosan az idegen -, van egy "leveskő" a tarisznyámban. Ha megengedné, hogy beletegyem egy fazék zubogó vízbe, a világ legízletesebb levesét készíteném el belőle, csak jó nagy legyen a fazék.

Az asszony kíváncsi lett. Feltette a fazekat a tűzre, a szomszédban pedig elsuttogta a leveskő titkát. Mire a víz forrni kezdett, az összes szomszéd ott volt, hogy lássák az idegent és leveskövét. Az pedig bedobta a követ a vízbe, majd egy kiskanálnyit jó étvággyal megízlelt, és így szólt:

- Csodálatos. Csak egy kis krumpli kellene bele.

- Nekem van egy kis krumplim - kiáltotta az egyik asszony.

Pár percen belül már ott is termett egy nagy adag szeletelt burgonyával, amelyet azonmód beleöntöttek a fazékba. Az idegen ismét megkóstolta a levest.

- Nagyszerű! - mondta, de aztán vágyakozva hozzátette: - Ha még egy kis hús is volna benne, akkor lenne ám csak az igazi!

Erre egy másik háziasszony rohant haza, hogy egy kis húst hozzon, amit az idegen hálásan elfogadott, és belerakta a fazékba. Amikor ismét megkóstolta a levest, szemét az ég felé fordítva mondta:

- Fenséges. Ha még egy kis zöldség is volna benne, tökéletes lenne, teljesen tökéletes.

Az egyik szomszéd gyorsan hazasietett, és egy nagy szakajtó répával és hagymával tért vissza. Miután ezek is bekerültek a fazékba, az idegen ismét megkóstolta a levest, majd parancsolóan így szólt:

- Sót és fűszereket!

- Itt vannak - mondta a háziasszony.

Aztán még annyit szólt:

- Tányért mindenkinek!

Az emberek hazarohantak tányérért. Egyesek kenyeret és gyümölcsöt is hoztak.

Akkor aztán mindannyian hozzáfogtak az evéshez. Az idegen mindenkinek bőven mért a fazékból. Valahogy furcsamód boldognak érezték magukat, miközben nevetve és beszélgetve fogyasztották legelső közös főztjüket. A vidámság közepette az idegen továbbállt, de csodás leveskövét otthagyta nekik, hogy bármikor használhassák, ha ismét enni akarnák a világ legjobb levesét.

Anthony de Mello: A szív ébredése - Korda Kiadó, Kecskemét, 1998.

Gárdonyi Géza füveskönyve - FÖLDRE NÉZŐ SZEM

Kedves fiaim!

Ezeket a jegyzeteket nektek irogattam. Míg kicsinyek voltatok, arra gondoltam, hogy vezető kezet nyújtok a jegyzetekben; most, hogy már megnőttetek, arra gondolok, hogy erősíteni fognak a jegyzetek az ítéletben, okosságban.

Az én gyermekségem csak 11 éves korig volt vigyázat alatt, azon túl mindig meg kellett előbb égetnem az ujjamat, ha okulásra volt szükségem. A felnőtt ember is sokszor áll tétován, tanácstalanul az élet egyes kérdései előtt, hát még az ifjú?

Ha a halál elragad közületek, ezekben a jegyzetekben megtaláljátok az én intő, őrködő, javatokra gondoló lelkemet.

ALÁZATOSSÁG

Az erkölcsöket tanítják az iskolában, de nem magyarázzák meg. Az alázatosság is olyan erkölcs, amelyet könnyű félreérteni.

A mi életviszonyainkban az alázatosság nem azt jelenti, hogy hajtsuk a nyakunkat bárki lába elé. No bizony hamar ráhágnának!

A ti alázatosságtok csak az emberszeretetben nyilvánuljon. Ne nézzetek el senki feje fölött, ne kukorékoljatok senkinek a szeme közé. Minden embernek egyforma joga van a föld hátán járni, a levegőt szívni, az Istent apánknak szólítani.

Ne lássátok senkin az olcsó ruhát. Mert nem a ruha az ember.

És ne beszéljetek senkivel olyan hangon, mint az őrmesterek szoktak a bakákkal. De ti se engedjetek ezen a hangon beszélni magatoknak. Ha olyan a helyzet, hogy nem lehet ellene tenni, magatokban kiáltsátok háromszor:

- Szamár! Szamár! Szamár!

A gyönge értelmű ember erről ismerhetik meg: Nem különbözteti meg, ki hajlong a tisztességének, és ki hajlong az erszényének. A kereskedő rá tud tukmálni olyasmit, amit megvenni nem akar. Nem tud megszabadulni az olyan asszonytól, aki őt gyötri. Gyermekét a maga akaratára engedi. Sose gondol rá, hogy valamikor meghal. A dicséretet készpénznek veszi. Szűk cipőben jár. Pazarol. Szavajárása:

- Nem bánom.

Ha nem vagytok gőgösek, eléggé alázatosak vagytok. A bibliai alázatosság is csak emberbecsülés. Jézus megmosta a tanítványok lábát, de büszkén állt meg Heródes előtt, s nem érdemesítette feleletre.

Az élet küzdelmeihez kemény nyak kell. Aki giliszta módjára csúszkál az emberek között, minduntalan rátaposnak.

Mindenkivel úgy beszéljetek, mintha egyenlő rangúak volnátok - mindaddig, míg meg nem tudjátok, hogy az illető feljebb áll-e vagy lejjebb - tökéletességben.

Mert hogy valaki méltóságos vagy excellenciás, az csak a butáknak imponál és a zsebileg érdekelteknek.

A görbe hátú alázatosság mindig kellemetlen látvány volt nekem. Éreztem, hogy van benne valami nem igaz és nem emberi.

A kevélység és az alázatosság fogalma a leghomályosabb helyen van elrakva képzetünk kamrájában. A legtöbb ember össze is téveszti a gőg és a szolgaiság fogalmával.

A krisztusi alázatosság értelme távol áll a lakáj fogalomtól. Hiszen Krisztus egyenlőséget prédikált, s nem az egyenlőség vonala alá akarta görbíteni a nyakakat, csak a testmagasság vonalához, aki feljebb tartja annál.

Ne hajlongjatok senkinek csupán azért, mivel ő gazdagabb vagy wohlgeboren - engedjétek át a hajlongást a szolgáknak és a szolgalelkűeknek. Hajoljatok meg azonban az olyan embereknek, ha szegény is, ha rongyos is, akinek a tettei előtt meghajolhattok.

Aranygallérnak, méltóságos címnek meg ne hajolj - csak angyali szívnek.

Sajnos, hogy a középiskolás nevelés nemigen fejleszt más karaktert, csak az alázatosat. A kegyes tanítások kiszedik a csontot az emberből, és puhánnyá változtatják. Az ilyen ember értéktelen.

Sose láttam alázatoskodó, hajlongó, kezét dörzsölő embert igaznak és értékesnek. Aki úgy jelenik meg előttetek, hogy minden szava egy-egy lelki térdhajlítás, az ilyen ember vagy álnok, vagy lelki nyomorék.

KÖSZÖNÉS

Mikor valakivel találkoztok, s hirtelenében nem tudjátok, hogy köszönjetek-e vagy sem, azt válasszátok, hogy köszönjetek.

Ha olyan ismerőssel találkoztok, akiről biztosan tudjátok, hogy nektek köszönni fog, előzzétek meg a köszönésben, ha mindjárt koldus is.

Papnak ismeretlenül is köszönjetek. Mindegy, akármilyen vallás papja. Minden oltár szent. A vallást tisztelitek ezzel a köszönéssel.. És hát a papok között van a legtöbb becsületes ember.

Köszönhetünk ismeretlenül is a kiváló államférfiaknak, művészeknek is, valamint mindazoknak, akiket az Isten ajándékképpen adott a nemzetnek. Nem baj, ha a köszönésünket nem viszonozzák. Az már az ő ügyük, nem a miénk.

Én az érdemes szobor előtt is megemelem a kalapomat.

Ha az orvosok is viselnének egyenruhát, azt mondanám, nekik is köszönjetek. Az orvosok a társadalom leghasznosabb munkásai. Különösen becsüljétek meg azokat az orvosokat, akikről a szegények hálával beszélnek. Azoknak a kezével az Isten dolgozik.

Földre néző szem - Gárdonyi Géza füveskönyve - Lazi Könyvkiadó Szeged 2004.

WEÖRES SÁNDOR: A KÖZÖSSÉG-GYŰLÖLETRŐL

A rendezetlen, ködös lelkület leggyakoribb és legjellemzőbb tünete: gyűlölködés valamely közösség iránt. Minden baj okai a zsidók, vagy: a katholikusok, vagy: a pénzemberek, stb.: a gyűlölt közösséget tönkre kell tenni és minden rendbejön. Indulatos kifakadások az illető embercsoport ellen, de lehetőleg olyankor, ha kellemetlenség nem lehet belőle. S a gyűlölet a gyűlölt közösség egy-egy tagja iránt lényegesen kisebb, mint az egész közösség iránt; a közelebbi jóismerősök kivételek, csak a többi tűzrevaló.

Efajta gyűlölködés igen könnyen fertőződik, mert a balsikereink okozta keserűséget és csalódást egyszerűbb és kényelmesebb egy-egy általános indulatrohammal levezetni, mint önmagunkat ellenőrizni. Valójában nincs olyan embercsoport, melyet gyűlölni indokoltabb volna, mint például a kövéreket, vagy a magastermetűeket.

Gyakran kérdezd meg önmagadtól: "Van-e olyan közösség, vagy egyén, akit kéjjel bántanék?" S ha van, kutasd ki bántási hajlamod okát; észre fogod venni, hogy az igazi ok sosem az illetőben van, még ha talán csakugyan kellemetlenkedett is neked, hanem önmagadban, teljesületlen vágyaidban. Bosszúállással, vagy tétlen gyűlölködéssel semmit sem javítasz, viszont saját lelkületedet megmérgezed vele.

WEÖRES SÁNDOR: A KÖZÖSSÉG-JAVÍTÁSRÓL

Írmagját se tűrd magadban semmiféle társadalomjavító szándéknak. Mert minden elvont közösség ködkép; és aki a ködben rohangál, előbb-utóbb elevent tipor.

Tiszteld, ápold szűkebb és tágabb otthonodat: a családot, nemzetet, emberiséget. De egyiket se téveszd össze azokkal, kik e fogalmakra hivatkozva ártalmasat követelnek

Mi ártalmas? ha Pétert azzal akarod segíteni, hogy Pált visszaszorítod. - Amelyik nemzet ezt homlokán viseli, nem vész el soha.

"Péterrel azonosítom magam, Pált nem szeretem; Pétert megcsókolom, Pált megverem" - ez az érzelgősség, ez a közéleti elgondolások közös váza; a jelenkor ettől koldul. Bárkit csak úgy segíthetsz, hogy más rovására ne essék.

Népedet és az emberiséget csak azáltal javíthatod, ha önmagadat javítod.

Az igazság sosem az emberiséget, mindig csak az egy-embert válthatja meg.

Weöres Sándor: A teljesség felé, Tericum Kiadó, Budapest 1995.